Wooow

Sziasztoook!
El sem hiszem, hogy már 100-nál tartunk!! :) Nagyon szépen köszönöm Mindenkinek, aki eddig olvasta a blogom, illetve olvassa!
Legyen további nagyon szép estétek! :))
Pusziii <3

6. fejezet

Hellooo Mindenkinek! :)))
El sem hiszem.. már 90 látogatónál tartunk! Köszönöm szépen! :)
Amint látjátok egy újabb résszel érkeztem, de had ragadjam meg az alkalmat és kívánjak mindenkinek Békés és Kellemes Ünnepeket!! :)
Akkor jó olvasást és remélem tetszeni fog a rész! Pusziii <33

- Zayn Malik. – mondta, még mindig lerökönyödve.
- Mintha már hallottam volna. Az lehetséges, hogy hallottam már a nevedet?
- Van egy zeneka… aúúú ! – ordított fel Niall, mert Mr. Barna oldalba vágta. Na jó, ez kezd egyre különösebb lenni.
- Nem, még nem találkoztunk – válaszolt Zayn, majd szigorúan a szőkeségre nézett.
- Igen, összekevertelek valakivel valószínűleg – felelte Niall, és inkább leült, tovább folytatta a csirkeszárnyak majszolását.
- Pedig… mindegy. Hát… okééé – válaszoltam elhúzva az é betűt. – Szóval, akkor hazaviszel? – néztem Zaynre. A nevét igyekeztem a fejembe vésni, hisz egy lány nem mindennap találkozik ilyen eszméletlenül dögös sráccal.
- Persze, ha gondolod, már indulhatunk is – rugaszkodott el a pulttól, a nappali fele vette az irányt. – Várj meg itt, lehozom a kocsikulcsot – utasított, én meg kelletlenül bólintottam.
Komolyan, mintha egy kisgyerek lennék… Leültem a kanapéra, és vártam míg Zayn megérkezik. Egyszer csak kinyílt a bejárati ajtó, és egy göndör hajú, vidám srác lépett be rajta.
- Megjöttem! – na jó, most már tényleg össze vagyok zavarodva. Ha ők nem tesók… akkor? Fogalmam sincs, majd a neten utána keresek azt hiszem, amint hazaérek és beszéltem Masonnel, hogy minden rendben van-e. 
- Á, szia – húzta fél oldalas mosolyra a száját, majd végig nézett rajtam. – Harry Styles – nyújtotta a kezét, amit természetesen elfogadtam.
- Hope Winslet – mosolyogtam rá szélesen. Meg kell mondani, ennek a srácnak a mosolya egyszerűen elragadó.
- És… ki is vagy te pontosan? Ha nem vagyok túl tolakodó – ült le mellém a kanapéra, miközben levette a cipőjét.
- Öhm… ez egy érdekes történet – nevettem fel kínomban. – Az egész egy buliban kezdődött…
- Meg van a kulcs, mehet…ünk. Hello Harry, azt hittük már sose érsz haza – vágtázott le villám gyorsan az emeletről Zayn és húzott fel a kanapéról, miközben a göndörkét figyelte.
- Ja igen… ez is egy érdekes történet. De először Hope mesél – mosolyodott el. Elég kínosan éreztem magam, tudtam, hogy Zayn alig várja, hogy lelépjünk végre, én pedig nem szerettem volna nagyobb feszültséget okozni.
- Ne haragudj, de nekem már mennem kéne. Zayn? – néztem rá, aki kifújta az eddig benntartott levegőjét. Miközben húzott maga után, utoljára visszanéztem a göndörkére, aki igencsak merev és kemény tekintettel figyelt minket.
- Igen, mi mentünk. Csősztök – köszönt el, majd szó szerint kézen fogva rángatott ki. Azonban nem a bejárat felé mentünk. Egy ajtón át a garázsba kötöttünk ki, ahol rengeteg kocsi állt. Nekem pedig még a szavam is elállt. Egyszerűen megőrültem az autókért. Természetesen, mint a legtöbb lány, én sem tudtam róluk sok mindent, de szerettem a nagy, elegáns, modern autókat. Eddig szinte fel sem tűnt, hogy magassarkúba voltam, mert szinte végig csak ültem, vagy egy helyben toporogtam, de a barnával nem tudtam már tartani a tempót. Szabályosan futott.
- Héj, nem lehetne kicsit lassabban?! – csattantam fel. Egyszerűen a falra mászok a folyamatos hangulat változásaitól!
- Ne haragudj – engedte el a kezem, majd lassabb tempóra váltott. Egy fekete kocsihoz vezetett, aminek az ablakai le voltak sötétítve. A márkáját nem tudtam volna megmondani, de határozottan tetszett a kocsi. Kinyitotta az ajtót, beszálltam egy apró mosoly kíséretében, majd ő is beszállt. Barna szemeiben teljesen mást láttam, mint reggel, vagy mint a konyhában. Inkább ahhoz hasonlítanám, mint amikor a fürdőszobában veszekedtünk. Ennyire ne lenne jóba Harryvel? Pedig rendes srácnak tűnik. Na, mindegy, ez nem az én dolgom. Most hazavisz, és utána az életben nem fogunk találkozni.
- Hol laksz? – kérdezte, miközben beindította a motort. Elmondtam neki a címet, aztán az út további részét csöndbe tettük meg. Ez az egész nap egy hatalmas rejtély. Semmit sem értettem, de lehet, hogy jobb is így. Viszont legalább megtudtam, hogy cigizik. Nem mondom, hogy nem néztem volna ki belőle, de meglepett.
- A következő ház lesz az – motyogtam, miközben egy kisebb családi házra böktem. Ő megállt, én pedig szólásra nyitottam számat. – Sajnálom, ha gondot okoztam. Nem voltam még részeg… legalábbis ennyire nem. Mindenesetre köszönöm a fürdőt és, hogy hazahoztál. Hát… szia – nyitottam ki az ajtót.
- Hope! – szólított meg, aminek következtében rá emeltem a tekintetem. – Kérlek ne beszélj senkinek se rólunk. Tudom, hogy megteszed, s bár most nem érted, miért mondom ezt, később úgy is rá fogsz jönni. Örülök, hogy találkoztunk – engedett el egy mosolyt, amitől kirázott a hideg. Bólintottam, majd kiszálltam az autóból.
Egyet meg kell hagyni, érdekes egy srác Zayn, teli rejtéllyel. Egyszerűen nem lehet kiigazodni rajta. Ez az ami vonz benne. Mégis hogy érthette, hogy majd rájövök? És örül, hogy megismert? Teljesen összezavart. Az elején még szinte szó szerint ki akart rúgni a házából. Na, majd utána nézek az interneten. Most viszont felhívom Masont.
A táskámba nyúltam, a telefonomért, de nem abban a cipzáros részben volt, ahova mindig tenni szoktam. Nem hagyhattam ott! Képtelenség! Már szinte a bejáratnál kiborítottam mindent a táskámból, de a telefonom csak nem volt benne. Ó a francba! Ott hagytam a mosdókagylón. Nem hiszem el… Most mégis mi a francot csináljak? Nagyjából tudom, merre lakik Zayn, de Londonnak azt a környékét nem ismerem, eltévedni meg nem szeretnék. Csak észre veszi Mr. barna és utánam hozza… ha nem, akkor meg holnap útnak indulok, és felkeresem.
- Megjöttem! – ordítottam el magam, ahogy beértem a házba, kibújtam a magassarkúmból (végre valahára), levettem Zayn pulcsiját, majd a táskámba dugtam, nehogy meglássa bárki is, aki itthon van. – Hahó! – szóltam még egyszer, de válasz, ugyan úgy, mint az előzőre, most sem érkezett. Ezek szerint egyedül vagyok. Ismét. Bár ezen már nem is csodálkozom. Az ok, amiért a földig ittam magam előző este a szüleim voltak. Vacsora közben kijelentették, hogy elválnak, mert apám gyereket vár valakitől, ráadásul anyámnak is van valakije… Ennyit a bizalomról és a sosem hazudunk egymásnak szövegről. Gyűlölöm őket, mert hazudtak! S bár eddig sem foglalkoztak velem, ezek után sem fognak. Még ennyit sem… 

5. fejezet

Hali! :)
Ne haragudjatok, hogy későn hoztam a folytatást, de az iskola volt oly szíves majdnem minden időmet elrabolni. Tudjátok... lassan félév vége... Milyenek lesznek a jegyek?:)
Hogy tetszik a történet eddig és szerintetek, hogy fog folytatódni?:)
Sok puszii <3

Kiszálltam a kádból, a kikészített törülközővel megtörülköztem, aztán felvettem az előző esti szerelésem. Tudom, nem higiénikus, és amúgy is elég vicces London utcáin egy esti buli szerelésben végigvonulni fényes nappal, de maximum hívok egy taxit. Miután megtudom hol vagyok persze. Smink képpen feldobtam egy kevéske alapozót az arcomra, meg egy kis szempilla spirált kentem a szempilláimra, és késznek ítéltem magam. A tegnapi erős sminkhez képest, ez nagyon szolid, de csak ezt a két sminkelési eszközt szoktam a táskámban hordani, így mindenki abból gazdálkodik, amije van, nem? A hajam vizes volt a lemerüléstől, de találtam egy hajszárítót, amivel nagyjából megszárítottam. Igaz, az alja még vizes volt, de nem akartam a barnának tovább rontani a levegőjét, minél előbb el akartam készülni…
Kiléptem a fürdőből a szobába, ahol már teljes rend uralkodott. Az ágy be volt vetve, az ablak ki volt nyitva, a barna pedig az ágyon hanyatt feküdve bámulta a plafont.
- Megmondanád hol vagyok, hogy hívhassak egy taxit? – kérdeztem, most már viszonylag normális hangnemben. Egy ideig még nem válaszolt, az előző tevékenységét folytatta. Eléggé kezd felhúzni engem ez a srác. Ő mondta, hogy tűnjek már el. Jó, az 5 percből, kicsivel több lett, de most megyek. Hahó! Akkor meg válaszoljon!
Aztán hirtelen felült.
- Nem – nézett a szemeimbe. Remélem most viccel velem! Jó, akkor megkérdezek valakit az utcán, teljesen mindegy. Megmarkoltam az ajtó kilincset távozásom jelképéül, de még mielőtt kinyitottam volna az ajtót, olyat mondott, amit szerintem ő sem gondolt komolyan. – Hazaviszlek.
- Tessék? – fordultam meg tengelyem körül, és kérdőn meredtem rá.
- Mondom, hazaviszlek – állt fel az ágyról, majd a szekrényéből kivett egy pulcsit, magára kapta, majd még egyet is kivett, azt pedig nekem nyújtotta. – Hideg van kint, vedd fel! – utasított.
- Ó… köszönöm – préseltem ki magamból nagy csodálkozásom közepette. Bár még most is azt vártam, hogy egyszer csak elkezd nevetni, hogy remélem nem vetted komolyan, kislány? De ez nem történt meg. Legnagyobb meglepetésemre.
- A többiekkel nem kell foglalkozni, most… van egy kis nézeteltérésünk, de amúgy rendes srácok – mondta, miközben elhaladtunk egy szoba előtt, aminek az ajtaja nyitva állt, és 2 srác bámult minket megkövülten.  Így is kellemetlenül éreztem magam, de ez még csak rátett egy lapáttal.
- Miattam?
- Hm? – fordult meg, miközben lazán a hajába túrt és csokoládé barna szemeit rám szegezte.
- Miattam van nézeteltérésetek? – nem akartam zűrt okozni. Én csak meg akartam tudni, mi történt tegnap este. Ennyi. De tényleg semmi rosszat nem akartam csinálni. Jó, talán túldramatizáltam a dolgokat, de ilyen a személyiségem. Ez van. Mellesleg… ennyi tesója van, hogy ennyien laknak egy házban?
- Ez egy hosszú történet – tekintette lezártnak a témát.
- Aminek én vagyok a hab a tetején – ami a szívemen, a számon. Szuper, egy nagy galiba keverő királynő vagyok, hatalmas fejfájással. A barna csak rám nézett, elmosolyodott, majd ment tovább előre. Amikor leértünk a lépcső aljára, megláttam a kijáratot, de ő a konyha felé kezdett menni. Én értetlenül megálltam, és egy helyben toporogtam.
- Hahó! Nem jössz? – fordult felém értetlen fejjel. Még most is tudatlanul, de azért követtem. Elég kellemetlenül éreztem magam így is, jobb ha nem kötegszem.
Ez a ház egyszerűen hatalmas. Tuti, hogy képes lennék eltévedni benne. Viszont amilyen nagy, annyira gyönyörű is. Persze, meglátszik, hogy pasik lakják, erről árulkodnak a play stationök mindenütt, az eldobált ruhadarabok, az üres chipses zacskók a nappaliban, a hatalmas tévék, és a por.
Amíg én a bútorokat néztem, észre sem vettem az előttem heverő párnát, aminek következtében elbotlottam benne, és a földre estem.
- Ó a francba, komolyan ennyire nehezedre esik a lábad elé nézni? – forgatta meg a szemeit a barna hajú srác, majd segített feltápászkodni.
- Mi volt ez a puffanás? – rohant ki a szőke hajú srác a konyhából. Kezében egy szelet csirkeszárnyat szorongatott, de azt is eldobta, mikor meglátott minket. Egy grimaszt vágtam, hogy íme, csak én lehetek ekkora szerencsétlen, hogy elesek egy párnába. Legalább neki vicces volt, mert egyszer csak kitört belőle a röhögés.
- Hahaha, nem hiszem el, hogy nem estél volna még egy párna miatt pofára – mormogtam sértődötten, majd Mr. Barnaság mellé léptem. Ő is elmosolyodott gyerekességemen, de csak ment előre, a konyha irányába. A szőke is követett minket, töretlen jókedvvel.
- Kérsz valamit enni? – fordult felém a barna.
- Nem… kösz. – Nem tudtam hova tenni a hirtelen jött kedvességét. Ezen a srácon nem tudok kiigazodni.
- Oké. Akkor ezt… - állt fel egy székre, és szó szerint belebújt egy szekrénybe. Valamit nagyon kereshetett, de aztán sikeresen megtalálta, mert egy hatalmas mosollyal ugrott le a székről és nyújtott felém egy kis dobozkát. – Vedd be! Másnaposság ellen – tette még hozzá, majd kiszedte a dobozból a bogyókat, egyet az én kezembe, egyet pedig a sajátjáéba tett. Töltött két pohár vizet, majd lenyeltük a gyógyszert.
- Niall, nem fejeznéd már be?! Nem tehet róla, hogy nem tud normálisan menni! – szólt a szőke sráchoz, aki még mindig szüntelenül röhögött, akárhányszor csak rám nézett. Fél perc sem telhetett el, mikor a barna is rákezdett.
- A kis humorzsákok – vágtam egy grimaszt, majd megittam a maradék vizet, ami még a pohár alján volt. Végre, valami alkoholmentes. Azt hiszem, mostanában elkerülöm az alkohol tartalmú italokat. Nem akarok még egyszer így járni. Még most sincs semmi fogalmam arról, hol vagyok, kikkel, és a fontosabb… miért haragszik rám mindenki?! Persze, megértem, a tesóid kibukhatnak, mikor egy idegen lányt találnak a szobádban, de nem hiszem, hogy ez ebben a korosztályban ennyire meglepő lenne. Vagy ennyire vallásosak?
- Amúgy Niall Horan vagyok – lépett oda a szőkeség, majd a kezét nyújtotta.
- Hope Winslet. – kezet fogtunk, és rájöttem, én kedvelem ezt a srácot. Kicsit lököttnek tűnik ugyan, de eléggé aranyos. – És ha már itt tartunk… te – fordultam a barna hajú srác felé – ki is vagy pontosan? – egy pillanatig, mintha megdöbbenést olvastam volna le az arcáról.
- Nem tudod, ki vagyok? – kérdezte, és összenézett Niallel.
- Lássuk csak… tegnap találkoztunk, és állításod szerint elájultam. Idehoztál, aztán reggel összevesztünk, ööö… most meg mennék haza, de te kedves vagy, ami a mai hangulatodhoz képest érdekes. Szóval nem, nem tudom ki vagy. A neved még nem került fel. Szóval? – mindkettő srácnak leesett az álla. Nem várhatják el, hogy minden londoni srácot ismerjek, aki egy kicsit is jobban néz ki, mint az átlag. Jó, bevallom ismerősek, és tényleg olyan, mintha már láttam volna őket valahol, de semmi egyéb.
- Zayn Malik – mondta, még mindig lerökönyödve.

Egy kis bejegyzés...:)

Sziasztooook!
Wow, el sem hiszem, hogy már 60 látogató felett járunk! Köszönöm Mindenkinek! :)) De tényleg, ezzel nagyon feldobtátok a napom! :)
Hmm... legyen este rész?:) Akkor hagyjatok egy kommentet! :)
Még egyszer köszönöm az eddigi látogatóknak, és csak remélni tudom, hogy ez a szám szépen lassan növekedni fog, ahogy egyre több rész is születni fog!
Pusziii <3<3