Wooow

Sziasztoook!
El sem hiszem, hogy már 100-nál tartunk!! :) Nagyon szépen köszönöm Mindenkinek, aki eddig olvasta a blogom, illetve olvassa!
Legyen további nagyon szép estétek! :))
Pusziii <3

6. fejezet

Hellooo Mindenkinek! :)))
El sem hiszem.. már 90 látogatónál tartunk! Köszönöm szépen! :)
Amint látjátok egy újabb résszel érkeztem, de had ragadjam meg az alkalmat és kívánjak mindenkinek Békés és Kellemes Ünnepeket!! :)
Akkor jó olvasást és remélem tetszeni fog a rész! Pusziii <33

- Zayn Malik. – mondta, még mindig lerökönyödve.
- Mintha már hallottam volna. Az lehetséges, hogy hallottam már a nevedet?
- Van egy zeneka… aúúú ! – ordított fel Niall, mert Mr. Barna oldalba vágta. Na jó, ez kezd egyre különösebb lenni.
- Nem, még nem találkoztunk – válaszolt Zayn, majd szigorúan a szőkeségre nézett.
- Igen, összekevertelek valakivel valószínűleg – felelte Niall, és inkább leült, tovább folytatta a csirkeszárnyak majszolását.
- Pedig… mindegy. Hát… okééé – válaszoltam elhúzva az é betűt. – Szóval, akkor hazaviszel? – néztem Zaynre. A nevét igyekeztem a fejembe vésni, hisz egy lány nem mindennap találkozik ilyen eszméletlenül dögös sráccal.
- Persze, ha gondolod, már indulhatunk is – rugaszkodott el a pulttól, a nappali fele vette az irányt. – Várj meg itt, lehozom a kocsikulcsot – utasított, én meg kelletlenül bólintottam.
Komolyan, mintha egy kisgyerek lennék… Leültem a kanapéra, és vártam míg Zayn megérkezik. Egyszer csak kinyílt a bejárati ajtó, és egy göndör hajú, vidám srác lépett be rajta.
- Megjöttem! – na jó, most már tényleg össze vagyok zavarodva. Ha ők nem tesók… akkor? Fogalmam sincs, majd a neten utána keresek azt hiszem, amint hazaérek és beszéltem Masonnel, hogy minden rendben van-e. 
- Á, szia – húzta fél oldalas mosolyra a száját, majd végig nézett rajtam. – Harry Styles – nyújtotta a kezét, amit természetesen elfogadtam.
- Hope Winslet – mosolyogtam rá szélesen. Meg kell mondani, ennek a srácnak a mosolya egyszerűen elragadó.
- És… ki is vagy te pontosan? Ha nem vagyok túl tolakodó – ült le mellém a kanapéra, miközben levette a cipőjét.
- Öhm… ez egy érdekes történet – nevettem fel kínomban. – Az egész egy buliban kezdődött…
- Meg van a kulcs, mehet…ünk. Hello Harry, azt hittük már sose érsz haza – vágtázott le villám gyorsan az emeletről Zayn és húzott fel a kanapéról, miközben a göndörkét figyelte.
- Ja igen… ez is egy érdekes történet. De először Hope mesél – mosolyodott el. Elég kínosan éreztem magam, tudtam, hogy Zayn alig várja, hogy lelépjünk végre, én pedig nem szerettem volna nagyobb feszültséget okozni.
- Ne haragudj, de nekem már mennem kéne. Zayn? – néztem rá, aki kifújta az eddig benntartott levegőjét. Miközben húzott maga után, utoljára visszanéztem a göndörkére, aki igencsak merev és kemény tekintettel figyelt minket.
- Igen, mi mentünk. Csősztök – köszönt el, majd szó szerint kézen fogva rángatott ki. Azonban nem a bejárat felé mentünk. Egy ajtón át a garázsba kötöttünk ki, ahol rengeteg kocsi állt. Nekem pedig még a szavam is elállt. Egyszerűen megőrültem az autókért. Természetesen, mint a legtöbb lány, én sem tudtam róluk sok mindent, de szerettem a nagy, elegáns, modern autókat. Eddig szinte fel sem tűnt, hogy magassarkúba voltam, mert szinte végig csak ültem, vagy egy helyben toporogtam, de a barnával nem tudtam már tartani a tempót. Szabályosan futott.
- Héj, nem lehetne kicsit lassabban?! – csattantam fel. Egyszerűen a falra mászok a folyamatos hangulat változásaitól!
- Ne haragudj – engedte el a kezem, majd lassabb tempóra váltott. Egy fekete kocsihoz vezetett, aminek az ablakai le voltak sötétítve. A márkáját nem tudtam volna megmondani, de határozottan tetszett a kocsi. Kinyitotta az ajtót, beszálltam egy apró mosoly kíséretében, majd ő is beszállt. Barna szemeiben teljesen mást láttam, mint reggel, vagy mint a konyhában. Inkább ahhoz hasonlítanám, mint amikor a fürdőszobában veszekedtünk. Ennyire ne lenne jóba Harryvel? Pedig rendes srácnak tűnik. Na, mindegy, ez nem az én dolgom. Most hazavisz, és utána az életben nem fogunk találkozni.
- Hol laksz? – kérdezte, miközben beindította a motort. Elmondtam neki a címet, aztán az út további részét csöndbe tettük meg. Ez az egész nap egy hatalmas rejtély. Semmit sem értettem, de lehet, hogy jobb is így. Viszont legalább megtudtam, hogy cigizik. Nem mondom, hogy nem néztem volna ki belőle, de meglepett.
- A következő ház lesz az – motyogtam, miközben egy kisebb családi házra böktem. Ő megállt, én pedig szólásra nyitottam számat. – Sajnálom, ha gondot okoztam. Nem voltam még részeg… legalábbis ennyire nem. Mindenesetre köszönöm a fürdőt és, hogy hazahoztál. Hát… szia – nyitottam ki az ajtót.
- Hope! – szólított meg, aminek következtében rá emeltem a tekintetem. – Kérlek ne beszélj senkinek se rólunk. Tudom, hogy megteszed, s bár most nem érted, miért mondom ezt, később úgy is rá fogsz jönni. Örülök, hogy találkoztunk – engedett el egy mosolyt, amitől kirázott a hideg. Bólintottam, majd kiszálltam az autóból.
Egyet meg kell hagyni, érdekes egy srác Zayn, teli rejtéllyel. Egyszerűen nem lehet kiigazodni rajta. Ez az ami vonz benne. Mégis hogy érthette, hogy majd rájövök? És örül, hogy megismert? Teljesen összezavart. Az elején még szinte szó szerint ki akart rúgni a házából. Na, majd utána nézek az interneten. Most viszont felhívom Masont.
A táskámba nyúltam, a telefonomért, de nem abban a cipzáros részben volt, ahova mindig tenni szoktam. Nem hagyhattam ott! Képtelenség! Már szinte a bejáratnál kiborítottam mindent a táskámból, de a telefonom csak nem volt benne. Ó a francba! Ott hagytam a mosdókagylón. Nem hiszem el… Most mégis mi a francot csináljak? Nagyjából tudom, merre lakik Zayn, de Londonnak azt a környékét nem ismerem, eltévedni meg nem szeretnék. Csak észre veszi Mr. barna és utánam hozza… ha nem, akkor meg holnap útnak indulok, és felkeresem.
- Megjöttem! – ordítottam el magam, ahogy beértem a házba, kibújtam a magassarkúmból (végre valahára), levettem Zayn pulcsiját, majd a táskámba dugtam, nehogy meglássa bárki is, aki itthon van. – Hahó! – szóltam még egyszer, de válasz, ugyan úgy, mint az előzőre, most sem érkezett. Ezek szerint egyedül vagyok. Ismét. Bár ezen már nem is csodálkozom. Az ok, amiért a földig ittam magam előző este a szüleim voltak. Vacsora közben kijelentették, hogy elválnak, mert apám gyereket vár valakitől, ráadásul anyámnak is van valakije… Ennyit a bizalomról és a sosem hazudunk egymásnak szövegről. Gyűlölöm őket, mert hazudtak! S bár eddig sem foglalkoztak velem, ezek után sem fognak. Még ennyit sem… 

5. fejezet

Hali! :)
Ne haragudjatok, hogy későn hoztam a folytatást, de az iskola volt oly szíves majdnem minden időmet elrabolni. Tudjátok... lassan félév vége... Milyenek lesznek a jegyek?:)
Hogy tetszik a történet eddig és szerintetek, hogy fog folytatódni?:)
Sok puszii <3

Kiszálltam a kádból, a kikészített törülközővel megtörülköztem, aztán felvettem az előző esti szerelésem. Tudom, nem higiénikus, és amúgy is elég vicces London utcáin egy esti buli szerelésben végigvonulni fényes nappal, de maximum hívok egy taxit. Miután megtudom hol vagyok persze. Smink képpen feldobtam egy kevéske alapozót az arcomra, meg egy kis szempilla spirált kentem a szempilláimra, és késznek ítéltem magam. A tegnapi erős sminkhez képest, ez nagyon szolid, de csak ezt a két sminkelési eszközt szoktam a táskámban hordani, így mindenki abból gazdálkodik, amije van, nem? A hajam vizes volt a lemerüléstől, de találtam egy hajszárítót, amivel nagyjából megszárítottam. Igaz, az alja még vizes volt, de nem akartam a barnának tovább rontani a levegőjét, minél előbb el akartam készülni…
Kiléptem a fürdőből a szobába, ahol már teljes rend uralkodott. Az ágy be volt vetve, az ablak ki volt nyitva, a barna pedig az ágyon hanyatt feküdve bámulta a plafont.
- Megmondanád hol vagyok, hogy hívhassak egy taxit? – kérdeztem, most már viszonylag normális hangnemben. Egy ideig még nem válaszolt, az előző tevékenységét folytatta. Eléggé kezd felhúzni engem ez a srác. Ő mondta, hogy tűnjek már el. Jó, az 5 percből, kicsivel több lett, de most megyek. Hahó! Akkor meg válaszoljon!
Aztán hirtelen felült.
- Nem – nézett a szemeimbe. Remélem most viccel velem! Jó, akkor megkérdezek valakit az utcán, teljesen mindegy. Megmarkoltam az ajtó kilincset távozásom jelképéül, de még mielőtt kinyitottam volna az ajtót, olyat mondott, amit szerintem ő sem gondolt komolyan. – Hazaviszlek.
- Tessék? – fordultam meg tengelyem körül, és kérdőn meredtem rá.
- Mondom, hazaviszlek – állt fel az ágyról, majd a szekrényéből kivett egy pulcsit, magára kapta, majd még egyet is kivett, azt pedig nekem nyújtotta. – Hideg van kint, vedd fel! – utasított.
- Ó… köszönöm – préseltem ki magamból nagy csodálkozásom közepette. Bár még most is azt vártam, hogy egyszer csak elkezd nevetni, hogy remélem nem vetted komolyan, kislány? De ez nem történt meg. Legnagyobb meglepetésemre.
- A többiekkel nem kell foglalkozni, most… van egy kis nézeteltérésünk, de amúgy rendes srácok – mondta, miközben elhaladtunk egy szoba előtt, aminek az ajtaja nyitva állt, és 2 srác bámult minket megkövülten.  Így is kellemetlenül éreztem magam, de ez még csak rátett egy lapáttal.
- Miattam?
- Hm? – fordult meg, miközben lazán a hajába túrt és csokoládé barna szemeit rám szegezte.
- Miattam van nézeteltérésetek? – nem akartam zűrt okozni. Én csak meg akartam tudni, mi történt tegnap este. Ennyi. De tényleg semmi rosszat nem akartam csinálni. Jó, talán túldramatizáltam a dolgokat, de ilyen a személyiségem. Ez van. Mellesleg… ennyi tesója van, hogy ennyien laknak egy házban?
- Ez egy hosszú történet – tekintette lezártnak a témát.
- Aminek én vagyok a hab a tetején – ami a szívemen, a számon. Szuper, egy nagy galiba keverő királynő vagyok, hatalmas fejfájással. A barna csak rám nézett, elmosolyodott, majd ment tovább előre. Amikor leértünk a lépcső aljára, megláttam a kijáratot, de ő a konyha felé kezdett menni. Én értetlenül megálltam, és egy helyben toporogtam.
- Hahó! Nem jössz? – fordult felém értetlen fejjel. Még most is tudatlanul, de azért követtem. Elég kellemetlenül éreztem magam így is, jobb ha nem kötegszem.
Ez a ház egyszerűen hatalmas. Tuti, hogy képes lennék eltévedni benne. Viszont amilyen nagy, annyira gyönyörű is. Persze, meglátszik, hogy pasik lakják, erről árulkodnak a play stationök mindenütt, az eldobált ruhadarabok, az üres chipses zacskók a nappaliban, a hatalmas tévék, és a por.
Amíg én a bútorokat néztem, észre sem vettem az előttem heverő párnát, aminek következtében elbotlottam benne, és a földre estem.
- Ó a francba, komolyan ennyire nehezedre esik a lábad elé nézni? – forgatta meg a szemeit a barna hajú srác, majd segített feltápászkodni.
- Mi volt ez a puffanás? – rohant ki a szőke hajú srác a konyhából. Kezében egy szelet csirkeszárnyat szorongatott, de azt is eldobta, mikor meglátott minket. Egy grimaszt vágtam, hogy íme, csak én lehetek ekkora szerencsétlen, hogy elesek egy párnába. Legalább neki vicces volt, mert egyszer csak kitört belőle a röhögés.
- Hahaha, nem hiszem el, hogy nem estél volna még egy párna miatt pofára – mormogtam sértődötten, majd Mr. Barnaság mellé léptem. Ő is elmosolyodott gyerekességemen, de csak ment előre, a konyha irányába. A szőke is követett minket, töretlen jókedvvel.
- Kérsz valamit enni? – fordult felém a barna.
- Nem… kösz. – Nem tudtam hova tenni a hirtelen jött kedvességét. Ezen a srácon nem tudok kiigazodni.
- Oké. Akkor ezt… - állt fel egy székre, és szó szerint belebújt egy szekrénybe. Valamit nagyon kereshetett, de aztán sikeresen megtalálta, mert egy hatalmas mosollyal ugrott le a székről és nyújtott felém egy kis dobozkát. – Vedd be! Másnaposság ellen – tette még hozzá, majd kiszedte a dobozból a bogyókat, egyet az én kezembe, egyet pedig a sajátjáéba tett. Töltött két pohár vizet, majd lenyeltük a gyógyszert.
- Niall, nem fejeznéd már be?! Nem tehet róla, hogy nem tud normálisan menni! – szólt a szőke sráchoz, aki még mindig szüntelenül röhögött, akárhányszor csak rám nézett. Fél perc sem telhetett el, mikor a barna is rákezdett.
- A kis humorzsákok – vágtam egy grimaszt, majd megittam a maradék vizet, ami még a pohár alján volt. Végre, valami alkoholmentes. Azt hiszem, mostanában elkerülöm az alkohol tartalmú italokat. Nem akarok még egyszer így járni. Még most sincs semmi fogalmam arról, hol vagyok, kikkel, és a fontosabb… miért haragszik rám mindenki?! Persze, megértem, a tesóid kibukhatnak, mikor egy idegen lányt találnak a szobádban, de nem hiszem, hogy ez ebben a korosztályban ennyire meglepő lenne. Vagy ennyire vallásosak?
- Amúgy Niall Horan vagyok – lépett oda a szőkeség, majd a kezét nyújtotta.
- Hope Winslet. – kezet fogtunk, és rájöttem, én kedvelem ezt a srácot. Kicsit lököttnek tűnik ugyan, de eléggé aranyos. – És ha már itt tartunk… te – fordultam a barna hajú srác felé – ki is vagy pontosan? – egy pillanatig, mintha megdöbbenést olvastam volna le az arcáról.
- Nem tudod, ki vagyok? – kérdezte, és összenézett Niallel.
- Lássuk csak… tegnap találkoztunk, és állításod szerint elájultam. Idehoztál, aztán reggel összevesztünk, ööö… most meg mennék haza, de te kedves vagy, ami a mai hangulatodhoz képest érdekes. Szóval nem, nem tudom ki vagy. A neved még nem került fel. Szóval? – mindkettő srácnak leesett az álla. Nem várhatják el, hogy minden londoni srácot ismerjek, aki egy kicsit is jobban néz ki, mint az átlag. Jó, bevallom ismerősek, és tényleg olyan, mintha már láttam volna őket valahol, de semmi egyéb.
- Zayn Malik – mondta, még mindig lerökönyödve.

Egy kis bejegyzés...:)

Sziasztooook!
Wow, el sem hiszem, hogy már 60 látogató felett járunk! Köszönöm Mindenkinek! :)) De tényleg, ezzel nagyon feldobtátok a napom! :)
Hmm... legyen este rész?:) Akkor hagyjatok egy kommentet! :)
Még egyszer köszönöm az eddigi látogatóknak, és csak remélni tudom, hogy ez a szám szépen lassan növekedni fog, ahogy egyre több rész is születni fog!
Pusziii <3<3

4. fejezet

Hiiiii.
Hogy vagytok? Arra is esett már a hó? :)) Erre igen és áááá. (bár sajnos el is olvadt egyszerre) :D Olyan gyereknek érezi magát az ember egy kis hó mellett. :D Ti hogy vagytok vele?:) 
Itt egy újabb rész, remélem tetszeni fog!
Pusziii <3

- Pipa – vágtam egy elégedett mosolyt, majd bementem a fürdőhelyiségbe. Elámultam annak nagyságától, amint beléptem. Most ez komoly?! Akkora, mint a nappalink.
Először úgy gondoltam, hogy lezuhanyzok, de igazából teljesen mindegy, hogy mit csinálok, nem?! A barnát úgy sem érdekli, így megengedtem a kádban a vizet. Lassan levetkőztem, és egy olyan hibát követtem el, amit talán nem kellet volna. Tükörbe néztem. Áucs. A látvány ami fogadott letaglózott. Elfolyt smink, másnapos fej, kócos haj… na ezért fogok én a kádból sokára kiszállni. A táskámban, amit szerencsére behoztam, találtam egy hajgumit, azzal egy szoros copfba kötöttem a hajam, majd amíg folyt a víz a kádba, a csapnál lemostam a sminkem. Máris sokkal jobban festettem.
Mire végeztem, a kád is megtelt vízzel. Körbenéztem, hátha találok bele valami fürdősót, esetleg valami habfürdőt, de semmi ilyesmi nem akadt a kezembe. Minden csak hajzselével, hajlakkal, és más egyéb hajjal kapcsolatos eszközökkel és tárgyakkal volt tele. Na meg a borotva, az kihagyhatatlan egy férfi fürdőből, de jelenleg arra nem volt szükségem.
Végre. Találtam egy tusfürdőt, és habár férfiaknak való, nem érdekelt. Egy keveset nyomtam a vízbe, majd felkavartam azt, hogy minden jó habos legyen. Jólesően merültem el a habok között, miután bemásztam a forró, szinte már égetően meleg vízbe. Nem akartam semmin sem gondolkozni, de a tegnapi történteken nem tudtam tovább lépni. Mégis, hogy a francba kerültem ide?! És mi történt?...Válaszokat csak egy barna hajú sráctól kaphattam, de ő makacskodott. Hát rendben, ha ő így játszik, én azt hiszem ráérek ma. Aki keres, annak meg azt mondom, hogy Masonnél vagyok, ennyire egyszerű a dolog.
Mason. Mason! Mi lehet vele? Bár teljesen mindegy, ha akar valamit, majd úgy is jelentkezik, biztos a tegnapi szőkével töltötte az éjszakáját. Nem kell őt félteni, nála egyáltalán nem ritkák az egy éjszakás kalandok. Ráadásul, ha most felhívnám, el kellene mondanom mi történt tegnap, de nuku magyarázattal nem állhatok a rendelkezésére. Hagyom aludni, majd estefele felhívom.
15 perc telhetett el nagyjából, de én még mindig áztattam magam a forró fürdőben. Nem volt szándékomban kiszállni onnan. Nem akartam hazamenni és szembe nézni azokkal a történtekkel, amiért tegnap ilyen csúnyán leittam magam. Nem voltam rájuk felkészülve. Még nem.
Váratlanul ért, amikor kinyitódott a fürdőszoba ajtaja és a titkokat őrző srác bevágtatott rajta.
- Most komolyan! Nem lehetne már kijönni? Ma még én is le akarok tusolni! – ahogy meghallottam a közeledő lépteit, lejjebb csúsztam, és a habokkal - ha az lehetséges - még jobban eltakartam magam.
- Kopogás nálad luxus?!  - vágtam hozzá a fürdőkád oldalán talált műanyag flakont. Nem szándékoztam megmutatni az agresszív oldalam, de ezt hozta ki belőlem.
- Mi a francért dobálsz? Nem otthon vagy! Ez az én házam, de mégis úgy viselkedsz, mintha itt laknál! Most már tényleg hazamehetnél! Nem történt semmi tegnap, megnyugtatlak. Smároltunk, aztán elájultál, én meg felhoztalak aludni. Ennyi. Most már a tegnap estét is tudod! Szóval mikor szándékozol menni? –dühös volt. Egyértelműen. Nem miattam, ebben is biztos voltam, hisz akkor azon nyomban, amint felkelt, kiparancsolt volna  a szobájából, és kitett volna a házból.
- Mivel dühítettek így fel? És tényleg csak rajtam tudod levezetni a mérged?! Megnyugtatlak, 5 perc múlva itt sem vagyok. Nem kértem amúgy sem, hogy épségben tudj, és felelősséggel tartozz irántam! Senki sem kért, szóval ne próbáld meg rám kenni, hogy az én hibám! Ha meg nem történt semmi, akkor meg nem teljesen mindegy?! Wááá… - lebuktam a víz alá, megnyugtatott, ha csak 2 másodpercig is voltam ott. Mikor feljöttem a víz felszínére, kicsavartam a hajam és a még mindig előttem álló barnára néztem. – 5 perc múlva eltűnök, csak menj ki. Kérlek. – válaszoltam egy semmilyen hangszínt meg nem ütő hanglejtéssel. Mereven figyelt, a levegőt már egyenletesen vette. A szekrény felé indult. Kíváncsian figyeltem, vajon most mit fog csinálni. Elővett egy törölközőt, majd a csap szélére tette. Köszönet jelképéül bólintottam egyet, majd kiment.

3. fejezet

Hiii! :)
A tervezettnél előbb sikerült részt hoznom, aminek remélem örülni fogtok! :)
Akkor hát íme: a kis történetem folytatása.
Millió puszii



- Ó a francba! – szitkozódott a barna hajú. Eddig még észre sem vettem, hogy végre képes volt felkelni. Legalább ő el fogja mesélni -bízom benne-, hogy mégis mit keresek én itt.
- Azt hiszem… mi mentünk. – szólalt meg a barna hajú magával vonszolva Niallt. S bár még mindig tátott szájjal nézett ránk, az ajtót becsukta. Az iménti jelenet eléggé felzaklatott ahhoz, hogy ordítva támadjam le a most már ébren levő barnát.
- Mégis, hogy a francba kerülök én ide?! – tettem fel az első, és azt hiszem egyetlen találó kérdést.
Hiba volt talán ennyire üvöltenem, mert a fejem annyira megfájdult, hogy visszadőltem az ágyba. Ezen a srác elmosolyodott, amin én még jobban felhúztam magam. Szerintem ez egy rohadtul nem vicces szituáció, szóval örülnék, ha végre válaszolna az egyetlen, viszonylag normálisan feltett kérdésemre!
– Szóval?! – sandítottam rá féloldalasan, mikor még láttam, hogy még mindig mosolyog.
- Tegnap este valahogy másabb voltál – válaszolt egy grimasz kíséretében. Kezd nagyon elegem lenni. Na ezért nem fogok többet berúgni! Még van pofája sértegetni is ennek a majomnak?! Masont akarom! Most! Azt szeretném, ha hazavinne, és egy jót röhögnénk a tegnap estén. Semmi mást. Nincs szükségem idegen idiótákra, sem egy olyan srácra, akivel együtt töltöttem az estét valamilyen formában.
- Nem tudom feltűnt-e, de holtrészeg voltam – vágtam egy grimaszt, majd visszahúztam a fejemre a takarót. Tudom, most fel kellene állnom, és hazamenni, de amíg nem fogom megtudni mi történt, nem fog ez bekövetkezni! Ezt biztosra állíthatom!
A másik… fogalmam sincs hol vagyok és hogy kerülhetnék haza.
Olyan kellemes sötétség volt a takaró alatt, nem is akartam kijönni onnan. Úgy éreztem magam, mint egy kislány. Mint egy makacs kislány. Ráadásul jogosan makacskodó kislány. Vagy ki tudja… szerintem jogosan.
Azonban Mr. Barnaság felrántotta a takarót, de ahelyett, hogy lehúzta volna rólam, felém mászott, miközben a paplan még rajtunk volt, szorosan hozzám simult és az arcomba suttogott.
- Nem tudom neked is feltűnt-e, de én is.
Egy ideig farkas szemet néztünk, aztán egy határozott mozdulattal lerúgtam magamról. Ezt az akciómat csak egy „aúú”-val kommentálta, én pedig felálltam és igyekeztem összeszedni a magassarkúimat, és a többi cuccomat. Gondolok itt a telefonomra, pénztárcámra, táskámra.
Miközben ezeket keresgéltem, alaposabban is szemügyre vettem a szobát. Kellemesen csalódtam, ugyanis a szoba, teljes mértékben harmonizált  a barnával. Letisztult, visszafogott, azonban volt benne valami, ami miatt szívesen laktam volna benne. Attól eltekintve, hogy pasi szoba, természetesen. A szoba közepén állt egy hatalmas francia ágy, amit egy-egy éjjeliszekrény karolt körül. Az ággyal szemben egy hatalmas plazma tévé kapott helyet a falon, nem messze tőle pedig szekrények, és egy kisebb asztalka, két hozzá illő székkel. Nem volt sem giccses, sem túl szerény, az én ízléseimnek tökéletesen megfelelt.
Egy ajtót fedeztem fel, ahogy megfordultam. Először azt hittem, valami gardrób szerűségbe vezet, de tévedtem. Egy kész fürdőszobára nyílt.
Azta. Nem lehet rossz élete ennek a srácnak, azt egyszer meg kell hagyni. A fürdőszoba látványától teljesen elöntött az érzés, hogy le akarok fürdeni. Szükségem van egy jó forró fürdőre, ha már gyógyszert nem is kapok. És mint már azt mondtam, amíg nem tudom meg mi történt tegnap este, maradok.
- Használhatom a fürdőt? – fordultam a még ágyban fetrengő, és a férfiasságát markoló srác felé. Hát, legalább már nem fekszik rajtam. Mindennek van ára, nem én kezdtem.
- Tök mindegy mit mondok, úgy is bemész oda, nem? – nézett rám összehúzott szemekkel.
- Pipa – vágtam egy elégedett mosolyt, majd bementem a fürdőhelyiségbe

2. fejezet

Halihó Mindenkinek! :)
Meghoztam a második fejezetet, de előtte köszönetet szeretnék mondani a csodálatos fejlécért! Nektek mi a véleményetek róla?! Nekem nagyon bejön! :)

Nem is húzom tovább az időt, jöjjön a történet folytatása!
Millió puszii :)

Ennyi, kifújt. Jesszusom. Nem érzem semmimet, sem a fejemet, sem a végtagjaimat. A fény annyira elvakít, azt sem tudom, hol vagyok, nem tudom kinyitni a szemeimet. Nagyon remélem, hogy Mason hazacipelt.
Ó, jesszusom, hol van már egy fájdalomcsillapító, vagy akármi?!Összeszedtem magam, óvatosan kinyitottam a szemeimet, de vissza is csuktam őket a hirtelen ért fényáradattól. Aztán újra megpróbálkoztam szemeim kinyitásával, immáron sikeresen. Egy ideig még szoktattam  a világossághoz látószervemet, aztán körbenéztem a szobában.
Nem, ez határozottan nem az én szobám. Ahogy Masoné sem! Akkor meg mégis, hol a jó büdös francba vagyok?! Hogy tegnap mi történt? Na, ez egy igen jó kérdés. Nincs meg sok minden. Nagyjából annyi, hogy Masonnel táncoltunk, smároltunk, aztán ittunk, én egy ismeretlennel smároltam, aztán táncoltam egyedül, majd Mason valami szőkével smárolt, ezalatt én elmentem inni, jött valami barna hajú srác… Barna. Ó a francba!Eddig annyira lefoglalt a hol létem és a tegnap történtek kiderítése, hogy észre sem vettem, nem egyedül vagyok a szobában. Jobban mondva az ágyban. Van egyáltalán rajtam ruha?!  Van. Van?! Akkor ezt most nem nagyon értem…
- Jóóóóóó reggelt! – vágódott ki az ajtó oly annyira hirtelenjében, hogy nekem még reagálnom sem volt időm. A szöszi az ajtóban, teljesen le volt fagyva, ahogy én is.Teljes mértékben elveszítettem a fonalat.
A mellettem szuszogó srácra emeltem tekintetem, aki elkezdett mocorogni. Most legyen oly szíves valaki, és magyarázza el, mi a fene folyik itt!
- Niall, felkeltetted már?! – szólalt meg egy másik hang, ami gondolom a szőkének szólt. Amint a barna hajú srác is meglátott, neki is csak úgy, mint a másiknak, elállt a lélegzete. Farkasszemet néztem 2, számomra teljesen idegen fiúval, akik cseppet sem díjazták itt létemet. Legalábbis ezt olvastam le róluk. Még jó, hogy nem láttak bele a fejembe…
- Ó a francba! – szitkozódott a barna hajú. Eddig még észre sem vettem, hogy végre képes volt felkelni. Legalább ő el fogja mesélni -bízom benne-, hogy mégis mit keresek én itt.
- Azt hiszem… mi mentünk. – szólalt meg a barna hajú, magával vonszolva Niallt. S bár még mindig tátott szájjal nézett ránk, az ajtót becsukta.
Az iménti jelenet eléggé felzaklatott ahhoz, hogy ordítva támadjam le a most már ébren levő barnát.
- Mégis, hogy a francba kerülök én ide?! – tettem fel az első, és azt hiszem egyetlen találó kérdést.